Ugye mondtam már? 
 Vannak olyan autók, amik  - hála a film világának, ikonikus darabok lettek. Gyerekek hada nőtt fel ezeken a filmeken, gyerekek hada álmodozott ilyen autókról. 
 Ha egyszer megérzi a férfi ember a dús múltú fém jellegzetes szag-aromáját, az úgy ég bele, mint lepattanó hegesztőszikra a műanyag papucsba. Ott marad örökre. 
 Egy ilyen érzés az, amikor a műhelyajtót kinyitva szembenéz veled egy ilyen ádáz acél arc.

Az 1968-as Charger egy bitang 440-es Magnum motorral, (7200köbcenti!) eléggé hozza azt az erőt, amit elvár az ember egy ilyen formától!

 Persze minden relatív vonalon indulva ugye a mostani compact autók szépen kiformázott, túl-extrázott vonalvezetése sokaknak tetszik. Lényegében valahol igaz: a számítógépek által tervezve, automata gépsoron, emberi kéz érintése nélkül, gördülnek le ezek a használati tárgyak. 
 De!  És itt van a lényeg.
Ezeken a régi gépeken érzi az ember, hogy ott állt a rajzlap előtt a művész, a szerelősorban a "szupermen", szórópisztollyal a kezében a fényező, ... És olyat alkottak, amit a mai technika nem tud. Valahogy, el nem mondható módon "lelket" adtak a művüknek.
Mert ezeknek nevet adtak a gazdáik, simogatták, és  élvezték a "krúzolást" vagy az eszement száguldást, ahol az út végén várta őket... a sors keze által előre megírt karma. 
 Ez az autó pedig ilyenre sikeredett..

Amikor dohog a motor, kilóg a karod az ablakon, kócol a szél, éget a nap, csak mész, mész, mész... Néha nagy gáz, "megszólalnak a harsonák", földöntúli vigyor az arcodon, enyhén még érzed az égett gumi illatát, aztán már csak a távoli utat figyeled.  
 Álom ez a mai napig sok benzinvérűnek, legyen az férfi vagy nő, fiúcska vagy leányzó. 
 Mert ez egy dög, egy igazi műalkotás egy ipari remekmű, ikon, ideál.